Miksa Bálint festőművész Szerintem... 

c. kiállításának megnyitójára

Úgy döntöttem, hogy egész egyszerűen ellopom Bálint mostani kiállításának a címét, a nevével együtt. Szóval:

Miksa Bálint szerintem…

…Bő tíz éve ismerjük egymást közelebbről. Pár hete ültünk a népszigeti műtermének teraszán kávézgatva, ahol megkérdezte, hogy vállalnám-e én ezt, amit éppen csinálok. Nem az én műfajom, de mindemellett megtisztelő volt a felkérés, és nem utolsó sorban nagyon közel állnak hozzám a Bálint képei. Csak másnap mondtam igent, pedig ott ücsörögve már szinte biztos voltam benne, hogy elvállalom, és ahogy Bálintra néztem, azon mosolyogtam magamban, hogy úgy áll a haja (mint mindig), ahogy a festményei ecsetvonásai, formái alakulnak, és hogy ezt valahogy bele lehetne írni majd, de nem biztos, hogy sikerül…

Mondhatnám, hogy megpróbálom (idézőjelben) keretbe foglalni az itt látható képeket, de inkább nem teszem. Leginkább azért, mert nyilvánvalóan és szánt szándékkal úgy vannak megfestve, hogy ne lehessen. Másrészt pedig szerepet játszik ebben az is, hogy Bálint ír is. Méghozzá jól. Több írása meg is jelent már, és a mostani kiállítása kapcsán pedig egy hosszabb szövegének rövidített verzióját is megkaptam tőle, amiből az derült ki számomra, hogy szimpla műelemzéssel, leírásokkal nem sokra fogok most menni. Mert az említett írásában olyan tudatosan és precízen határozza meg - többek közt - magát, a festészetének lényegét, hogy ahhoz hozzátenni én biztos, hogy nem fogok tudni. Más kérdés, hogy ezt valószínűleg ezt itt senki nem olvasta, és egyelőre - úgy tudom, hogy - Bálint pedig nem akarja publikálni. És én sem használtam fel közvetlenül ehhez az írásomhoz. Pedig milyen jó lenne ezt a megnyitószöveget könnyedén, lazán megírni. Gördülékeny, találó mondatokban megfogalmazni azt a színes, könnyed, lebegő hatást, amit Bálint képei is mutatnak. Aztán rájövök, hogy hazugság lenne. Nem erről van szó. Koncentrált, mély gondolatok, intenzív valóságfelismerések képei indukálják e festmények létrejöttét, így nem volna jó döntés túl lazán venni a hozzájuk való hozzáállást.

Valahogy mégis fogást kellene találni, mert belül mindig létrejön egy erőteljes, mélyreható, mégis érzékeny hatás, akárhányszor találkozom a Bálint képeivel.

Az itt kiállított festmények finom gondolati rétegeik miatt akár költői képek is lehetnének...de ezek leginkább festői képek. (és így talán nincs is képzavar)

Tiszta, festői meglátások, eleven, fókuszált jelenségek. Bálint festészetére jellemző, hogy kardinális szerepe van a színeknek, a technikának, a kompozíciónak. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy ennél triviálisabb dolog el sem hangozhatna egy festőművész kiállításmegnyitóján. Itt hangsúly van a festészeten és nem a ma divatos képzőművész kifejezés a találó.

Bálint egy kortárs festészeti nyelven beszél. Összetört, vezérszál nélküli világunkban az összetartó erő keresése a festészetében az, ami punk, ami szembe megy a mai konvenciókkal, úgy, hogy közben erőteljesen kiáll valami mellett. Bálint személyében egy művelt, erőteljes karakterű, mégis szelíd, alkotó ember alakja körvonalazódik. Jobban megismerni őt valahol azt az érzést keltette bennem, amikor először zen buddhista szerzetesekről, életmódról olvastam, és az addig naiv képem a szabadságról, nyitottságról, vagy a belső egyensúly megtalálásáról kiegészült a szigorú, kötött életvitel megismerésével, amivel együtt már korántsem irigylésre méltó, könnyed életformaként tekintettem rá, hanem példaértékű útként és feltétlen tisztelettel.

A saját alkotói alapállásom kialakítására tett kísérleteim során sok olyan gondolatra jutottam, ami Miksa Bálintéval is közös lehet. Vannak becsípődéseim ezek meghatározására, és ide is beemelnék egyet-kettőt belőle:

József Attila azt mondta, hogy "[...]a müalkotás olyan megkezdett és befejezett történet, amelyet ... a megkezdettség állandó be nem fejezésének és a befejezettség állandó meg nem kezdésének végtelenségében észlelünk."

Bálint képeinek működése számomra ezzel teljesen analóg. Mindemellett fontosak a részletek, a kis pillanatok, az élmény. Ebből tudunk következtetni a nagy egészre. Mert a mindent egyszerre nem tudjuk felfogni.

Csak egy példa: november; sötét, hideg, kihalt utca; egyedül vagyok; megyek. A villanypóznák sárga fényei holdudvarszerűen világítják meg a ködöt. Szinte semmi nem látszik; szinte csak a semmi látszik. És ez a semmi lesz az a valami, ami abban az emlékképben, vagy pont itt egy festményben visszaköszön. De ebben a formában már nem egy absztrakt múltbéli emlék, hanem műtárgyban konkretizált, folyamatosan átélhető, állandósított jelenség. Pillanatba zárt végtelenség.

A szerelmes vagy egy szeretetteljes tekintet is lehet ilyen. … Ilyenkor nem az a fontos, hogy milyen a szeme, az arca, az alakja, a mozdulata a másiknak a maga egyedi karakterében, hanem az anyagi világon túlról átsugárzó "nézés". Kicsit tovább gondolva ehhez hasonló a művészi tekintet, ami láttatni képes azt, amit lát, és ha a tekintete átsugárzik a képén, akkor minden lehetőség adott ahhoz, hogy a néző tekintetével összefonódjon.

Ez egy intuitív, közvetlen kapcsolat, amiben a racionális és az irracionális, a gondolkodás és benneélés egyensúlyba kerül. Ahogyan egy műalkotás is megszülethet, és ahogyan az értelmezhető.

Ha becsukom a szemem és elképzelem, akkor úgy jelenik meg előttem a világ, hogy abban minden kép, részlet, térélmény egy-egy számomra fontos alkotó karakterének stílusában mutatkozik. Egyszerű belső terek szinte csak egy villanykörtével bevilágítva, mintha csak Pilinszky írta volna; a Dunán mindig úszik a dinnyehéj; egy tóparti látvány Monet, Egry József, vagy Turner stílusában. Kis hétköznapi tárgyak, érzékeny együttállások pont úgy, ahogy a feleségem festi meg őket. Vagy hazafelé tartva, a kisoroszi bekötőút fákkal borított, alagúthatású perspektívája, amit számomra Miksa Bálint festett. És ha körbetekintek, jó érzés átélni, hogy a látott világon túl/belül a lényegi meglátásokat a segítségükkel és velük együtt láthatom.

Kisoroszi

2024. december 4.

Boros Miklós János 

.